Menni vagy maradni a kapcsolatban?

Tari Annamária

Hallunk történeteket kéthónapos házasságok felbontásáról, és az utcán láthatunk galambősz nénit a belekaroló férjével, akiknek az arcán ott a bensőséges mosoly, ha egymásra néznek. Az előbbi villámgyors megoldásnak látszik, a másik megfontolt elköteleződésnek. Sok az olyan párkapcsolat, amely válással végződik, de amelynél utólag mindenki látja, hogy voltak benne pontok, ahol egyik-másik fél belenyúlhatott volna, de nem tette.

A valódi kérdés mindig az, miért hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek velünk, ahelyett, hogy tudatosabban irányítanánk őket. Az alábbi kérdések végiggondolása segíthet abban, hogy elkerülhető legyen a végső lépés.

Valóban döntési helyzetben vagyok?
Életünk minden területén ismerjük a hullámvölgyeket. Ilyenkor nem annyira tetszik, amit látunk, sokszor perspektívátlannak is tűnnek a napok. A párkapcsolat területén hamar lecsapódik mindazon indulat, elégedetlenség, ami életünk másik színteréről származik. Sokan esnek abba a csapdába, hogy tehetetlen helyzetbe kényszerülve - pl. a munkahelyen, egzisztenciális harcban - hirtelen egyetlen aktivizálható területet látnak maguk előtt, és ez a házasságuk. Ők ilyenkor döntéskényszert éreznek, amit kezelniük kell. De láthatjuk, hogy ezek valójában „átirányított”, tudattalan érzelmek, amelyek a feszültségoldás érdekében keresnek utat a cselekvés felé. Egyáltalán nem biztos, hogy a „nekem elegem van” érzelem a házasságról szól. Érdemes végiggondolni az összes helyszínt és érzelmet, mielőtt ráragasztanánk a kapcsolatra az „elromlott” címkét.

Meddig tudok örülni valaminek?
Minden kapcsolat a mézeshetekkel indul és (gondozás nélkül) törvényszerűen jut el a rutin időszakáig. A szokás hatalma és a kezdeti lelkesedés csitulása kikezdi az érzelmeket. Vannak emberek, akiknél ez nagyon gyorsan bekövetkezik, akiknek emberi kapcsolataikban rövid időn belül kiüresedő érzésük támad. Ez az állapot azt jelzi, hogy a kiindulás érzései sem voltak valódiak, mert csak a szerzés volt a fontos, a megtartás már érdektelen. Akik ellenkező módon, sokáig harcolnak a kapcsolatukért, azok inkább vágynak arra, hogy a bensőségesség visszaálljon. Ha valaki „virágról virágra” száll, annak oka mindössze annyi, hogy csak a szép napokra törekszik, az erőfeszítések nem vonzzák. Ezt kivédeni csak úgy lehet, ha tudatosan is végiggondoljuk, mit akarunk a másiktól, miért megyünk bele egy kapcsolatba, és meddig szoktuk komolyan venni a dolgainkat.
Annyi érdekes ember van...Mai fogalmaink szerint a hűség megítélése még mindig eltérő nők és férfiak vonatkozásában. Egyvalami azonban valószínű: a kísértés soha nem volt annyira a kirakatban, mint a XXI. század fogyasztói társadalmában. A fiatalság hajszolása mára elérte azt a fokot, amelynél egy női partner (és olykor a férfi) státuszszimbólumként is funkcionál. Erősen vizualizált társadalom ez, ahol gyakran dominál a „külső megjelenés mindenekfelett” elve. Sok esetben ez azt is jelenti, hogy ha a partner nem elég szép/okos/vonzó/karcsú, esetleg nem átall az évek múltával öregedni is, akkor máris elegendő okot szolgáltat a válásra. A fogyasztói társadalom azt sugallja, „ne hagyd magad, vegyél újat, és dobd el a régit”. Ez könnyen lehet vélt elvárás valaki számára, aki ennek hatására úgy dönt: szebbet, jobbat akar. De minden döntésnél meg kell fontolnunk, valójában saját érzelmeinkre hallgatunk-e, vagy külső nyomásnak engedve cselekszünk.

Jár nekem a boldogság?
Nem mindegy, hogy valaki a párjától várja-e a boldogságot mint „kötelező ajándékot”, vagy tudja, hogy saját erőfeszítéseinek is komoly szerepe van benne. Ebben a hajszolt világban igazán nem elítélhető az, aki este hazazuhan, és már semmit nem akar a másiktól, csak azt, hogy hagyja békén. Pedig a boldogság valójában a két fél közös „termése” a párkapcsolati térben. Nem az egyik heroikus erőfeszítése, hanem kettejük érzelmi élménye. Aki ebben túlságosan egoistán, narcisztikusan viselkedik, és nem tesz semmit a közösbe, az általában a kudarcokért és a problémákért is a társát okolja majd. Ez valójában a felelősség teljes áttolása a másik félre. A szakítás vágya ilyenkor arról szól, hogy a nehéz és fontos érzelmi munka helyett már sokkal vonzóbb a tabula rasa könnyed víziója. Nem szabad elfelejtenünk, hogy életünk végéig nem érdemes kergetni a kék madarat, mert könnyen lehet, hogy már rég a közelünkben van. Aki képes rá, hogy leüljön és valóban meghallgassa a társát, ő hogyan érzi és érti a helyzetüket kialakító okokat, jóval bölcsebb lesz, mint az, aki mindig csak a saját mantráját hangoztatva továbblép.

Ő már nem tud megváltozni!
A párterápiák egyik jellemző mondata ez. Nagyjából arról szól, hogy a válni készülő fél már döntött, és nem szívesen ad újabb lehetőséget a változtatásra. A harag és az indulatok burjánzását látjuk ilyenkor, amiről ugyan tudjuk, hogy rossz tanácsadó, mégis vezérelvvé változhat a kritikus helyzetekben. Amikor egy kapcsolat eljut odáig, hogy a felek bármit is tesznek, a másiknak semmi sem jó, akkor érzelmi manipulációval közelednek egymás felé. A manipulációnak az a tudattalan célja, hogy bebizonyítsa: ez végképp elromlott. Valójában azonban a harag működik, és nem biztos, hogy reális az elszakadás. Ha sikerül kibogozni, mi ennek az indulatnak a kiindulópontja, akkor van lehetőség a változtatásra. Aki képes rá, hogy meglássa a párjában azt az embert, akibe beleszeretett, az arra is képes lesz, hogy átgondolja, miért harcol ennyire elkeseredetten. A hajdani szerelmes ellenféllé változott, de miután ez nem filmforgatókönyv, talán át lehet beszélni és írni.

Nem érzek iránta semmit!
A krízishelyzetek egyik fő ismérve, hogy másfajta érzelmek jelennek meg, mint a megszokottak. Van, akit a harag, másokat a szorongás tart fogva. Néha roppant nehéz megtalálni azokat az érzelmeket, amelyek egykor kialakították a kötődést és az intimitást. Ha valakit elborítanak a negatív érzelmek, akkor az mindent ezen a szemüvegen keresztül néz, és nem feltétlenül a valóságot látja. Azok a párkapcsolati tanácsadások, amelyeken javasolják, hogy a felek menjenek el szerelmük régi színtereire, azt a célt szolgálják, hogy a vizuális élmény hívjon elő belőlük valamennyi érzelmi emléket, ami aztán előcsalogathatja a kölcsönös jóérzéseket. Fontos tudnunk, hogy a „semmit nem érzek” kijelentés lélektanilag szinte lehetetlen. Inkább arról van szó, hogy az illetőben szinte teljes elfojtás alá kerültek az érzelmek. Ez egyfajta védekezés. Valamit mindenképpen érezni kell. Lehet ez utálat vagy bármilyen előjelű érzelem, de a „semmi” nem lehet.

Hozzászólások
HÍRLEVÉL
Büntetlen finomságok
Szavazás
Hány adag ételt főzöl általában egyszerre?
4 emberre
6 emberre
még többre
csak magamra
kettőnkre
Szavazok
Partnereink